A Szaturnusz

 

 

 

 

Átmérője:      12000 km
Tömege: a Földének 95-szöröse
Sűrűsége: 0,7 g/cm3
Legkisebb távolsága a Naptól: 1,35 milliárd km
Legnagyobb távolsága a Naptól: 1,51 milliárd km
Legkisebb távolsága a Földtől: 1,2 milliárd km
A nappal és éjszaka hossza: 10 óra 14 perc földi nap
Az év hossza: 29,5 földi év
Tengelyének dőlésszöge:

26°42'

Hőmérséklete: - 170°C
Holdjainak száma: 18

  

A Szaturnusz a gázból álló óriás, a Jupiter után a Naprendszer második legnagyobb bolygója. Az ókorban is ismert bolygók közül a Szaturnusz a legtávolabbi. Évszázadok óta gyűrűs bolygóként ismeretes, a négy óriásbolygó közül a Szaturnusz gyűrűi a legimpozánsabbak.Távcsővel vizsgálva pompás látvány nyújt. A Jupiterhez hasonlóan ezt a bolygót is az egyenlítőjével párhuzamos, világos és sötét csíkokból álló mintázat borítja, de a sávok sokkal szabályosabbak, bár kevésbé körülhatároltak, mint a Jupiter sávjai, és színük is halványabb. A fénylő foltok is ritkábban tűnnek fel. Bár a Szaturnusz lassabban forog tengelye körül, mint a Jupiter, mégis kissé lapultabb annál. Tömege kicsit kisebb, mint a Jupiter tömegének egyharmada, térfogata pedig  valamivel nagyobb mint a Jupiter térfogatának fele, ez a legkisebb sűrűségű bolygó, sűrűsége kisebb mint a vízé.

 

A Szaturnusz felszíne, légköre

A Szaturnusz a gázbolygók családjába tartozik, és eltérően a Föld típusú égitestektől nincs szilárd felszíne, felépítése a Jupiteréhez hasonló.
A Szaturnusz légköre hidrogénből és hidrogénvegyületekből, valamint héliumból áll. Hasonlóan a Jupiterhez a Szaturnusz kétszer annyi hőt bocsát ki, mint amennyi a bolygóra érkezik. Mivel a Szaturnusz kisebb tömegű, mint a Jupiter, sokkal gyorsabban hűlt le, ami lehetővé tette, hogy a hélium cseppecskék formájában kicsapódjon. Ez esőszerűen lehull a bolygó belsejében, miáltal a légkör héliumban elszegényedik, a belső rész viszont felmelegszik.

A Szaturnusz korongja határozottan sárgának tűnik, egyenlítői területei enyhén vörösesek, övei barnás, sarkvidékei pedig kékesszürke árnyalatúak. E színek alkalmanként módosulhatnak. Valószínűleg ez lehet a nagyobb hőkibocsátás oka.
A Szaturnusz légkörének szélviharai, légörvényei, hullámai és egymással kölcsönhatásban lévő foltjai arról tanúskodnak, hogy e különös világ belsejéből a hő hevesen áramlik kifelé.

 

A Szaturnusz gyűrűi

A gyűrűrendszer a Szaturnusz felhőzete felett 7000 km magasságban kezdődik, és egészen 74 000 km-ig terjed a világűrbe. A gyűrűk egyike sem vastagabb néhány tíz méternél, és mindegyik milliónyi vízjég részecskéből, valamennyi porból és némi fémes anyagból áll.

A részecskék mérete jégkockányi mérettől akkora darabokig terjed, mint egy háztartási hűtőgép, vagy még nagyobbak.
Mindegyik részecske valójában a bolygónak egy holdacskája, és mindegyiknek megvan a maga pályája. 

Mindegyik gyűrű sok gyűrűcskéből áll, és feltételezik, hogy a gyűrűk között keringő kis holdak gravitációs hatása tereli a részecskéket úgy, hogy a részecskék kisöprődnek bizonyos pályákról, és sávokba koncentrálódnak. Például az F gyűrűt felépítő részecskéket két terelőhold, a Pandora és a Prometheus gravitációs hatása rendezte keskeny szálakba. 

 

 

 

 

 

 

Földi távcsöveken át szemlélve a Szaturnusz gyűrűrendszerét hosszú ideig három külön összetevőből álló rendszernek ismerték. A legkülső gyűrű volt az A gyűrű, melyet a 4000 kilométeres Cassini-rés választott el a legfényesebb B gyűrűtől, a legbelső pedig a C vagy Fátyolgyűrű.

 A Szaturnusz gyűrűi pontosan a bolygó egyenlítői síkjában fekszenek. Egy teljes Szaturnusz-év leforgása alatt a bolygó gyűrűrendszerét "alulról" és "felülről" egyaránt szemügyre vehetjük. Amikor a Szaturnusz valamelyik napfordulópontja közelében jár, vagyis amikor a bolygó forgástengelye éppen felénk, vagy tőlünk el mutat, az égitest majdnem kör alakúnak látszik. Ekkor tárul fel előttünk legszebben a gyűrűrendszer, ekkor vehetjük szemügyre felületének legnagyobb hányadát. Ahogy a bolygó közeledik egyik vagy másik napéjegyenlőségéhez, tehát azokhoz a helyzeteihez, ahol gyűrűjét éppen éléről figyelhetjük meg, egyre jobban szemünkbe ötlik ellipszoidális alakja, amely jócskán lapult. Egyenlítői sugara 10%-kal haladja meg a poláris sugarát. A szaturnuszi napéjegyenlőségek idején a gyűrűrendszer hajlásszöge minimálissá válik, a gyűrűk csupán keskeny vonalként figyelhetők meg, amíg a Föld áthalad a gyűrűk síkján, látszólag el is tűnhetnek. A Szaturnusz látszólagos fényessége nagymértékben függ attól, hogy látóirányunkkal mekkora szöget zár be a bolygó gyűrűrendszerének síkja.

 

A Szaturnusz holdjai

A Szaturnusznak több mint 20 holdja van, 18 holdjának van neve, több holdja van mint bármelyik más bolygónak. Biztos azonban, hogy további kisméretű holdak várnak felfedezésre.
A bolygó középpontjától mért távolságuk 133600 kilométertől majdnem 13 millió kilométerig terjed.
Az ismert holdak mérete a Naprendszer második legnagyobb holdjának (Titán) 5150 km-es átmérőjétől a Naprendszer második legkisebb ismert holdjának a Pannak (a Mars Deimosznál alig nagyobb) 20 km-es átmérőjéig terjed.

Négy holdnak (Thetys, Iapetus, Dione, Rhea) az átmérője 1000 km felett van (1060 - 1530 km), nyolcnak az átmérője 80 és 500 km közötti, míg a többi hold átmérője 40 km alatt van. A legkülsőt, a Phoebét kivéve valamennyi direkt keringésű hold.
A kép a Voyager-1 által 1980. novemberében készített képekből lett összerakva. A kép előterében a Dion látható. Balra fenn az Epimetheus és a Rhea a Szaturnusz gyűrűi mellett. Jobbra a Szaturnusz gyűrűi alatt az Enceladus, Mimas, Tethys, and Iapetus (jobbra lenn). A felhővel borított Titán a jobb felső sarokban látható. A Thetys és a Mimas felszínén hatalmas becsapódási kráterek látszanak. Pl. az Odysseus-kráter átmérője 400 km a csupán 1050 km átmérőjű Thetys holdon. A becsapódás alaposan megrázkódtathatta a Thetyst , amely a kráterrel ellentétes oldalon újraformálódott: egy hatalmas , 5 km mély, 100 km széles és 2000 km hosszú szurdokvölgy keletkezett. A becsapódások, amelyek a Tethysen és a Mimason voltak feltehetően törmeléket vetettek szanaszét , amik hozzáadódtak a Szaturnusz gyűrűihez.
A Szaturnusz néhány külső holdja közös pályán kering. Feltételezik, hogy ezek valaha egyetlen testet alkottak.
A Phobe, a legkülső hold ellenkező irányban kering, mint a többi. Az első hold, amit csillagászati fényképfelvételen fedeztek fel 1898-ban.

VisszaFőoldalTovább