A Föld

 

 

 

 

Átmérője:       12756 km
Tömege: 5,9 trillió tonna
Sűrűsége: 5,5 g/cm3
Legkisebb távolsága a Naptól: 147 millió km
Legnagyobb távolsága a Naptól: 152 millió km
A nappal és éjszaka hossza: 24 földi óra
Az év hossza: 365 nap 5 óra
Tengelyének dőlésszöge:

23°27'

Tényleges forgási periódusa: 23 óra 56 pec
Hőmérséklete: -89°C - 58 °C
Holdjainak száma: 1

 

 

A Föld a Naptól a harmadik, méretét tekintve pedig az ötödik legnagyobb bolygó, a legnagyobb a négy földszerű belső bolygó közül. Színe is erősen elüt a szomszédos bolygókétól.
Amennyire tudjuk Földünk egyedülálló a Naprendszerben abban, hogy folyékony víz van a felszínén és élet van rajta.
Egyedül a Naptól ebben a távolságban találhatunk folyékony vizet, amely létfontosságú az élet számára.
Víz nélkül nem fejlődhetett volna ki az élet és a fennmaradó szén-dioxid burokból olyan légkör alakult volna ki, mint a Vénuszé, és attól a Föld felszíne is sivataggá vált volna.

 

A Föld forgása, keringése

A Föld is a Naprendszer egyik bolygója. Jóllehet úgy szoktunk bolygónkra tekinteni, mint a "terra firmá"-ra, mint a stabilitás szimbólumára, a Föld valójában egy óriási űrjármű, amelynek átmérője több mint 12000 kilométer, és amelyik 30 kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguld pályáján. Keringésén kívül a Nappal és Naprendszerünk többi bolygójával együtt körülbelül másodpercenként 20 kilométeres sebességgel haladó mozgást is végez a Herkules (Hercules) csillagkép irányába. A Föld tengely körüli forgása következtében az Egyenlítő minden pontja óránként több, mint 1600 kilométert tesz meg.
A földpálya alig különbözik a körtől. Az eltérés oly csekély, hogy papíron nem is lehet másképp ábrázolni, mint kör alakjában.

Tudjuk, hogy bolygónk 24 óra alatt végez egy teljes körülfordulást. A forgás következtében lapult. Így a Föld egyenlítői sugara 21,5 kilométerrel hosszabb, mint a pólusokat összekötő szakasz fele. Ha a Föld forgása hirtelen leállna, akkor az óceánok vize a sarkvidékek felé áramlana az Egyenlítőtől, egészen addig, amíg az egyenlítői és a poláris átmérő ki nem egyenlítődne.

A Föld tengelyének hajlása 23,4 fokos, és ezt a térbeli irányt a bolygó Nap körüli mozgása közben is megtartja. Ezért keringés közben az északi és déli féltekékre jutó napfény mennyisége szakaszosan változó, azaz az időjárás a Földön évszakos változásokat mutat.

 

A Föld felszíne

 

A Föld  állandóan fejlődik, változik. Az idők folyamán megemelkedett, megrepedezett és felgyűrődött. Az eróziós erők mindig a tektonikus erők ellen hatnak. Míg az utóbbiak hatalmas csúcsokat hoznak létre, az előbbiek e csúcsokat egyszerű sziklákká pusztítják le. A sarkvidékeken és a nagy tengerszint feletti magasságban a nagy jégtömegek gleccserekké állnak össze, amelyek igen lassan csúsznak lefelé, letarolva az alattuk fekvő felszíni alakzatokat, és hatalmas U alakú völgyeket vágva a felszínbe.

A különböző eróziós erők közül minden kétséget kizáróan a vízzel kapcsolatosak a leghatékonyabbak. A felhők általában a magasabb vidékek fölött alakulnak ki. Ezek a területek többnyire csapadékosabbak

A víz, amely mindig az alacsonyabb szintek felé törekszik, lezúdul a domboldalakon, erecskéket alkotva, amelyek patakokká, majd folyókká egyesülnek, és végül hatalmas folyamokká duzzadva ömlenek a tengerekbe.
A folyók mély árkokat és kanyonokat vájnak maguknak.
A folyóvíz eróziós munkájának és a Föld tengely körüli forgásának együttes hatása azt eredményezi, hogy a folyómedrek inkább kígyózva  
kanyargók, mint egyenesek.

A tengerek partvidékén a szél hajtotta hullámok és az ár-apály következtében állandóan változik a partvonal alakja.

 

A szél is nagyon fontos talajformáló, felszínalakító erő.
A hőmérsékleti változások ugyancsak eróziós, romboló hatásúak lehetnek: a melegedés hatására bekövetkező tágulás, valamint a lehűlés miatt fellépő összehúzódás során repedések keletkeznek, s a kőzetek lassan elmorzsolódnak.

A Föld fiatal korában valószínűleg teljesen hideg volt, belső részeiben mégis volt bizonyos mennyiségű radioaktív anyag, bizonyára urán és tórium egyik izotópja. Ezeknek az anyagoknak a radioaktív bomlása során tekintélyes mennyiségű hő szabadult fel, amely azonban csak igen lassan tudott kijutni a belső tartományokból, s így az évmilliók során annyira sikerült felmelegítenie bolygónk belsejét, hogy ott egyes anyagok cseppfolyóssá válhattak. Ez a hőmennyiség felelős az összes vulkáni és gejzírtevékenységért.

Az Etna időnként ma is aktív vulkán, Szicília keleti partján helyezkedik el.
A működő vulkánok a vulkáni hamu, és a lávafolyások révén alakítják a felszínt.

 

 

 

 

A Hold és a Nap tömegvonzása apályt és dagályt kelt, amelyek az óceánok és tengerek vízfelszínének süllyedésében és emelkedésében vehetők észre. A Hold úgy "vonszolja" maga után a Föld dagályövét bolygónk felszínén, hogy az épp ennek forgásával ellentétes irányban haladjon. Emiatt a földi napok évszázadonként 0,02 másodperccel hosszabbodnak meg. Ez az érték elhanyagolhatónak tűnhet, de hosszú évszázadok alatt annyira felszaporodik, hogy könnyen kimutathatóvá válik. Ha például a teljes napfogyatkozások bekövetkezésének előre kiszámított helyét összevetjük a tényleges hellyel, akár egyórás különbségeket is felfedezhetünk. Ha a Föld forgása lassul, akkor viszont a Hold keringésének kell megfelelő arányban gyorsulnia (a Föld által elveszített mozgási energia a Hold mozgására tevődik át.) Meglepő módon, ha az égitest mozgása gyorsul, akkor eltávolodik bolygónktól, s így végeredményben hosszabb időre lesz szüksége, hogy egy teljes keringést végezzen körülöttünk. Számítások szerint a Hold évente 4,5 cm-rel távolodik Földünktől e jelenség hatására. Ez az érték persze szintén elhanyagolhatónak tűnik a Föld - Hold távolsághoz képest. Ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy a dagálysúrlódás - amely a múltban lényegesen nagyobb volt - akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a két égitestnek egymilliárd évvel ezelőtt olyan közel kellett lennie egymáshoz, hogy szinte összeértek. Nyilvánvaló, hogy valamilyen oknál fogva a súrlódási erő kisebb volt. A kutatók feltételezik, hogy a változás a kontinensvándorlással magyarázható. A Föld őskorában, amikor a kontinensek egyetlen szárazföldet alkottak, a dagálysúrlódásnak sokkal kisebbnek kellett lennie, mint napjainkban, mivel a kontinentális selfek teljes területe akkoriban sokkal kisebb volt.

A szárazföld, az úgynevezett litoszféra a Föld felszínének kb. 30%-a. A fennmaradó 70%-ot tengerek és óceánok borítják. Ez az úgynevezett hidroszféra.

A Föld belseje

A Föld több, különböző koncentrikusan elhelyezkedő rétegből áll. Három fő réteg különbözethető meg: kívül a 10 - 40 km vastagságú és viszonylag könnyű
kőzetek alkotta földkéreg, a köpeny, amelyen a földkéreg nyugszik, a köpeny alatt található a 3400 km sugarú nagy sűrűségű vas-nikkel mag, amely szilárd belső
részből és az azt körülvevő folyékony halmazállapotú anyagból áll. Az átlagos sűrűség a kontinentális kőzetektől  (2670 kg/m3) a bolygó belseje felé haladva
a mag középpontjáig (13600 kg/m3) nő.

A bolygók belső felépítése részletesebben értelmezhető bármely szeizmikus jelenség tanulmányozásával. Felhasználhatók a bolygó felszíne mentén, valamint a bolygó belsején keresztülhaladó külső vagy belső események előidézte rengéshullámok. A belső esemény lehet földrengés, a külső pedig meteorit-becsapódás vagy mesterséges robbantás.

 

 

 

 

A Föld mágneses tere egy egyszerű mágnesrúdéhoz hasonlóan viselkedik: kétpólusú, a tájolótűje pedig az északi és déli mágneses pólusokat összekötő erővonalak mentén áll be. A mágneses tér iránya idővel változik, jelenleg az északi mágneses pólus (amit azért nevezünk északi pólusnak, mert az iránytű mágnesének északi pólusa erre mutat, tehát az valójában a Föld déli pólusa mágneses értelemben) az északi szélesség 78,5 fokán, Északnyugat-Grönlandon helyezkedik el.

 

A Föld légköre

A földi légkör főként nitrogénből (78%) és oxigénből (21%) áll. A többi alkotórész közül legnagyobb mennyiségben vízgőz, argon és széndioxid fordul elő. A talajszinten mért átlagos nyomás 101325 Pa, ami megfelel egy 76 cm magas higanyoszlop vagy egy 10 m magas vízoszlop nyomásának.
A földi légkör összetételének változásai nagyon megnövelték az atmoszféra alsó része által befogható hőmennyiséget. Ezt a jelenséget nevezik üvegházhatásnak. Az ultraibolya sugarak elnyelése miatt a légkör felső rétegében egy különleges oxigénmolekula-fajta keletkezik: az ózon (O3), amely szinte teljesen megakadályozza az ultraibolya sugarak további terjedését. Még magasabban nyelődnek el a röntgensugarak, amelyek a molekulákról és atomokról elektronokat szakítanak le, s azokat ionokká alakítják.  A légkör felső részében több ilyen, jó elektromos vezetőképességű zóna is van, amelyek fontos szerepet játszanak a rádiózásban, tükörként visszaverik a hosszabb hullámú rádiósugarakat a Föld körül, a rövidhullámokat viszont átbocsátják.

A Van Allen sugárzási övezetekben összegyűlt elektronok és ionok alkalmanként         kikerülhetnek e zónákból, és lejuthatnak a légkör felső rétegeibe, főként bolygónk mágneses pólusainak vidékére.

Ezek a Föld mágneses tere által irányított részecskék összeütköznek a felső légkör molekuláival, és
sugárzást bocsátanak ki, amely azután a  sarki fény csodálatos formáiban és színeiben jelenik meg.

 

 

Az atmoszféra véd bennünket a meteorok sokaságától, kisebbektől és nagyobbaktól is, amelyek éjjel-nappal bombázzák Földünket. A kozmikus sugárzást, amely a világűr minden részéről, igen távolról jut el hozzánk, ugyancsak a légkör gyengíti. Ha e sugarak gyengítetlenül érnének el bennünket, jóvátehetetlen károsodást okoznának szervezetünkben.

A légkör rétegei    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A troposzféra 0 -12 km magasságig, az időjárási folyamatok jórészének színtere, a hőmérséklet felfelé haladva csökken, 17°C-ról kb. - 56°C-ig, amely minimumot mintegy 10 kilométer magasságban éri el.

Az időjárás láthatóvá teszi a Föld forgását, mivel a bolygó forgásának hatására a világ szél hajtotta időjárási rendszerei úgy festenek mint ovális spirálok.
A légköri ciklonok spirális alakjai a műholdfelvételen világosan felismerhetők mint spirál alakú felhővonulatok egy kis nyomású terület fölött. (A kis nyomású rendszerekben a meleg levegő felfelé száll, így a felszálló levegő pótlására a levegő spirális pályán befelé mozog.)

A sztratoszféra a troposzférától 50 km magasságig, a hőmérséklet a magassággal emelkedik, ez a réteg tartalmazza az ózont; mezoszféra a következő réteg, a hőmérséklet a magasság növekedésével csökken, kb. 85 km magasságban a legalacsonyabb, - 88°C .
A termoszféra 85 kilométeres magasság fölött, ahol a ritka gázok a napfénytől felmelegszenek és elérik a nappali 900°C -os, valamint a 500°C-os éjszakai hőmérsékletet; kb. 500 kilométeres magasságban a könnyebb atomok (pl. hidrogén) képesek kiszökni a légkörből.
Az üvegházhatás az átlagos felszíni hőmérsékletet 17 °C körül tartja, mintegy 35 fokkal magasabban, mint amekkora légkör hiányában lenne.

Az atmoszféra, különösen az alsóbb rétegek, a csillagászati megfigyeléseket is befolyásolják. A le- és felszálló légáramok eltérítik a csillagokról és más égitestekről érkező fénysugarakat eredeti irányuktól.
A fentiekkel magyarázható a csillagok fényének pislákolása, ami elkeni az égi objektumok fényét, s ami megakadályozza, hogy a finomabb részleteket is tanulmányozzuk. Azt is megfigyelhetjük, hogy a csillagok képe táncol a távcső látómezejében, miközben színük és fényességük is változni látszik. Mivel a csillagászoknak jobb képekre volt szükségük, olyanokra, amelyeken kisebb szögátmérőjű részletek is felismerhetők, kénytelenek voltak teleszkópjaikat hatalmas léggömbökkel mintegy 30 kilométeres magasságba felbocsátani.

Bolygónk légkörének molekulái a rájuk eső napfényt minden irányban szórják. Ez a szórás sokkal erősebb a kék fényre, mint a vörösre, hisz éppen emiatt látjuk kéknek az égboltot. Ahogy az űrhajósok bolygónk körül keringve többször is felhívták rá a figyelmet, a kék szín általában is jellemző Földünkre. Így különösen jól kivehetők a fehér felhők megkülönböztető jegyei. A spirál alakú szegélyek mindig ciklonokra utalnak. Az északi féltekén mindig az óramutatóval ellentétes irányban forognak, a déli féltekén pedig azzal megegyezően.

VisszaFőoldalTovább